Ott hagytam abba, hogy másnap telefonálok az orvosmnak. Ez meg is történt.

Pozitív híreket kaptam, mennem kellett vizsgálatra- vérvétel, ultrahang- és el is kezdtük stimulálni a kis tüszőimet. Folytatnom kellett a Suprefact- ot- eleinte 0,5 mg- mal, (aztán lementünk 0,3- ra) és persze betársult a Gonal F is 100 mg- mokkal.

Sajnos egyáltalán nem tudtam lassítani a megszokott, felfokozott munkatempómon, sőt volt olyan napom, amikor reggel 8- tól délután 6- ig vizsgáztattam egyfolytában és nem igazán tudtam odafigyelni a rendszeres és megfelelő mennyiségű fehérje és folyadékbevitelre.

Meg is lett a böjtje... Az egyik kora reggeli, menetrendszerű vérvétel után a doktornőm aggodalmas arccal közölte, hogy az ösztradiolom megint kezd durván felszökni az egekbe, ami a hiperstimuláció lehetőségével fenyeget. (Korábban már megírtam, hogy a legelső lombikomnál hiperstimulálódtam, ezért a transzfer előtt le kellett állítani a folyamatot, én pedig zokogtam, mint a záporeső.)

24 órám volt, hogy tegyek valamit, ami megfékezi az ösztrogéntermelésemet vagyis csökkenti az ösztradiol hormon szintjét a véremben. Ugyanezen a napon telefonált az egyik barátnőm- ő egy fél hónappal korábban kezdett lombikozni-, hogy pozitívat tesztelt reggel (egyetlen kis petesejtje lett, az meg is termékenyült és a visszahelyezést követően be is ágyazódott, mindezt ELSŐRE!).

Nagyon örültem a boldog kis hangjának, de ugyanakkor rettegni kezdtem, hogy nekem vajon sikerül- e ez alkalommal...

Már az úton hazafelé megettem vagy fél kiló túrót (aztán este is) és 5 liter vizet erőltettem a szervezetembe. Próbáltam "átmosni" a testemet és vizualizálni, ahogy "tisztulok".

Másnap reggel szorongva vártam az újabb vérvétel eredményét. A parkolóban kóborolva sírdogáltam is egy kicsit, hogy miért kerültem újra ebbe a helyzetbe, mikor még a hormon adagom sem volt magas, de a kedvesem átölelt és nyugtatgatott, hogy nem lesz semmi baj. 

És nem is lett! :) Két nappal későbbre kiírtak punkcióra (a Gonal F adagolását teljesen fel is függesztette a doktornőm).

A punkció napján én voltam az első és még delériumban heverve a váróban fél füllel hallottam, hogy 9 petesejtet sikerült begyüjteni a petefészkeimből. "Juhú!"- örvendeztem félkómásan, miközben már a második liter infúzió kúszott át a vénámba. A kedvesemre gondoltam, aki már szintén túl volt a "feladatán" egy másik helységben.

Másnap heves szívdobogás kíséretében telefonáltam az intézetbe, hogy megtudjam, hányan találtak egymásra az éjszaka a sejtjeink közül. A válasz a szerencsés 7- es szám volt! Hét kis "bogyóka" osztódgatott már az inkubátorban tőlünk pár száz kilóméterre és a biológus kedvesen, szinte velünk örülve újságolta, hogy nagyon szépek ám! Irtó boldogok voltunk! Már azt is megbeszéltük, hogy ha ez alklommal sem sikerülne, akkor lesznek lefagyasztott kis embrióink és nem kell majd újra végigszenvednem astimulációt. Egyszerűen érzem, hogy nem tesz jót a szervezetemnek. ÉRZEM.

A leszívást követő harmadik napon mehettünk a pici pöttyeinkért. Hárman kerültek vissza. Két nyolcsejtes és egy hatos. Én voltam az utolsó aznap délután, még nevettünk is a kedvesemmel, hogy mi zárjuk a Kaáli-t. 

Mindenki olyan kedves volt aznap. Még az a nővérke is nevetve beszélgetett velem, aki egyébként soha senkivel egy szót sem vált. A doktornőm pedig úgy köszönt el, hogy "én annyira szeretném, hogy maga terhes legyen, hogy el se hiszi!". Ez annyira, de annyira jól esett, hogy csordultig telt a szívem szeretettel és hálával!

Őszinte leszek, a transzfer napján vízszintesben pihentem. De csak a transzfer napján. Másnap már a számítógépnél görnyedtem, hasaltam, térdeltem, mert meg kellett írnom egy évzáróműsor szövegkönyvét. Délután pedig már a városban ügyintéztem, de persze komótos tempóban.

Így hát a transzfert követő első napomat nem igazán a passzív pihenés jellemezte. Erre persze nem vagyok büszke.

Az első napon semmit nem éreztem. A hasam kicsit pufi volt, de a városban való bóklászás után határozottan jobb lett. Az járt a fejemben, amit a doktornő mondott: ha egy embrió egészséges, akkor megtapad és teljesen mindegy, hogy  egyfolytában fekszel vagy teszed a dolgodat. Mindenki a saját bevált "módszerére" esküszik.

És eljött az évzáró napja. Igyekeztem minél tovább az ágyban maradni, mert tudtam, hogy stresszes és menős lesz a délutánom. Így is lett, bár a stressz- tényezőt minimálisra redukáltam ügyesen, önuralommal illetve a színpad takarásába bekészítettem egy széket, de jelentem, egyetlen percet sem ültem rajta. Egyébként igyekeztem lassan közlekedni, keveset hajolgatni és elkerülni a hirtelen mozdulatokat. 

Szuperül végigcsináltam/csináltuk a segítőimmel. A kis preembrióimnak pedig még az esemény előtt megígértem, hogy másnaptól sokkal szerényebben adom elő.

Így ma - ET+ 3 nap- egész nap feküdtem teljes zenben (egy húsz perces andalgós sétát kivéve).

Majdnem elfelejtettem, hogy tegnap késő délután óta erőteljes szurkálást érzek a pocakomban. Hajnalban fel is ébresztett ez az érzés. Ma pedig egész nap nyilallt és szurkált a méhem random jelleggel. 

Remélem nem rontottam el semmit és velem maradnak...hogy valaki közülük velem marad...