Nem sikerült...

Elhanyagoltam a blogom egy kissé, mert az ET utáni 7. naptól már újra dolgozni kezdtem.

És az az igazság, hogy a 7. naptól kezdve a reménykeltő tünetek- de még az aggasztónak ítélhetők is- kezdtek egyre inkább elmaradni. Napról- napra jobban és jobban lettem és valahol egy fórumon olvastam is, hogy ez nem jelent jót...

Az embriótranszfer utáni 10. napon nem bírtam tovább és csináltam egy 10- es érzékenységű tesztet.

Igazából a 8. naptól kezdve éreztem, hogy nincsenek velem. Szóval amikor a kontroll csík melletti mező hófehér maradt a teszten csak beigazolódott, amit amúgy is éreztem. Egyedül vagyok. Sírtam. Nagyon.

A 13. napon is teszteltem egyet azonos eredménnyel. De akkor már nem voltak könnyeim. A 10. napi kudarcélmény előre megedzette a lelkem a rossz hírre.

A 14. napon még elmentem egy vértesztre, mert arról gondosan kiokosítottak a sorstársaim, hogy csak negatív laboratóriumi eredmény után lehet befejezettnek nyilvánítani a babaprojektet.

A 15. napi negatív eredmény- ami e- mail- en érkezett-, már teljes érzelmi immunitásban ért. Csak az fájt, hogy éreztem, a kedvesem még reménykedik, hogy talán én érzem rosszul és mégis terhes vagyok...

Mikor megírtam neki, hogy sajnos tényleg nincsenek velem a babák, akkor csak annyit írt, hogy nem baj, akkor is itt vagyunk egymásnak és majd a következő alkalommal sikerül... Szeretem. :)

A 16. naptól kezdve pedig figyelem hogyan "tisztul" a szervezetem. Tehát tényleg csak a Prolutex injekciók és a Crinone gél (progeszteron) tartott "egyben". Sajnos...

Legközelebb márciusban mehetek- elvileg-, de még nem egyeztettem az orvosommal. Nem akartam zavarni a pihenése közben, csak az intézet felé jeleztem a negatív eredményt.

Miért ültem le megint a gép elé?

Mert most láttam Hadas Kriszta műsorát, amiben terhes anyukákat kísér el a szülőszobáig, hogy kamerákkal végigkövessék egy új kis élet világrajövetelét.

Ebben a részben az anyukának kimerültek a petefészkei és az unokatestvére adományozott petesejtet neki és a férjének, hogy ők is átélhessék a CSODÁT.

Hatalmas dolog, hogy egy rokon szinte az első szóra- pusztán szeretetből- felajánlja neki, hogy az ő DNS- ével, kromoszómáival egy másik párnak születhessen gyermeke.

Ahogy néztem, ahogyan az apuka meztelen mellkasára fektetik az újszülött babát, sírdogáltam...

Persze mosolyogam is közben és arra gondoltam, hogy nagyon szeretném átélni ezt az érzést és megadni ezt a kedvesemnek... Hogy így ölelhesse magához a gyermekünket és lássam a meghatódott, boldog kis arcát... :)

Néha azért megtalálnak a sötét gondolatok. Bár a külsőmön nem látszik hála istennek, de a tényen nem változtat, hogy betöltöttem a 41. életévemet.

Mi van akkor, ha már nem képes a szervezetem befogadni egy babát?

Vannak miómák a méhem külső feszínén. Sok kis apró. Mi van akkor, ha már nem alkalmas arra, hogy egy kisbaba beágyazódjon oda?

Miért voltak olyan iszonyatos menstruációra emlékeztető görcseim? Mintha a méhizomzat teljes erejével küzdött volna ellene, hogy ott maradhassanak a kis embriók...

Tudom. Tudom, hogy nem szabad így gondolkozni.

De már azt sem értem, hogy nekem, aki soha nem dohányoztam, soha még csak ittas sem voltam, a partnereimet sem váltogattam és egész életemben sportoltam miért nem lehet természetes úton kisbabám?

El vannak záródva a petevezetékeim. Ez év februárjában szembesültem a ténnyel egy laparoszkópiás műtét után. Polypus- szal a méhnyakamnál feküdtem be hiszteroszkópiára, de előtte megbeszéltük a nőgyógyászommal, hogy a petevezetékek átjárhatóságát is csekkolja egy füst alatt.

A műtét utáni -még kómás- állapotomban közölte velem az ágyam lábánál állva, hogy ebből Kaáli Intézet lesz.

Egész nap sírdogáltam és azon gondolkoztam, hogy hogyan mondom ezt el a kedvesemnek. Hogy nem lehet kisbabánk természetes úton. Hogy ilyen "selejtes" nő vagyok (mert akkor így éltem meg).

A kórház folyósóján csoszogva hívtam fel este és mondtam el neki a rossz hírt. És ő olyan édesen reagált...! Utána már azért sírtam, mert nem mertem elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy megtaláltam őt illetve hogy ő rám talált.

Azt mondta, hogy mindent végigcsinálunk együtt, hogy minden úgy fog történni, ahogy nekem jó és hogy hogyan is feltételezhettem más reakciót a részéről egy pillanatig is... Lehet, hogy ez az egész- a műtét, a nem túl bíztató visszajelzés- azért kellett, hogy megértsük, ez valami tényleg nagyon erős, valami különleges kötelék köztünk.

Hát itt tartok most. Januárban újra műtenek, mert a polypus- om visszatért hozzám. Nem állítom, hogy fel vagyok dobva a hírtől, de tudomásul vettem és állok elébe.

És persze várom a következő alkalmat, hogy a Kaáli Intézetben újra megkapjam a lehetőséget arra, hogy anya lehessek.