Olyan sok reményteli, érzelmes, kedves, édes- bús blogot olvastam az elmúlt napokban, hogy úgy éreztem nekem is naplóznom kell életem egyik legfontosabb- jelenleg "A" legfontosabb- történéseit.

Egyrészt azért, hogy ne kergessem magam őrületbe a várakozás napjaiban, másrészt, mert talán másoknak is segítséget nyújt, akik hasonló cipőben járnak.

Hétfőn (2016.12.05.) visszakaptam a "picurkáinkat", akik egy speciális tárolószekrényben várakoztak rám.

A szerelmem sajnos nem tarthatott velem, de külföldről végig izgulta velem szinte minden percét a folyamatnak, szóval lélekben velem volt hála az állandó internetes kapcsolattartásnak.

Négyen lettek végül. Két 12 sejtes, egy 10 és egy 9 sejtes preembriócska.

A műtőasztalra felfeküdve még tanakodtunk az orvosommal, hogy az eredeti tervek szerint 2- en vagy egy hirtelen ötlettől vezérelve (persze tudományos érvekkel megtámogatva) 3- an kerüljenek vissza a pocakomba.

Belül megszólalt egy hang, hogy legyen az utóbbi verzió és végül így is lett. (Egyébként legszívesebben mindegyiküket visszakértem volna... :))

Pár percig tartott csak a beavatkozás. Egy kellemetlenebb rákszűrésre emlékeztetett, amit átéltem.

És már vittek is a pihenőbe a többi sorstársam közé. Ez olyan megható, némán összemosolygós szeánsz a nők között. Ahogy ott fekszünk csendben egymás mellett. Izgatottság, reménykedés, boldogság elegyedik a levegőben.

A kezemben szorongattam a beültetés után készült ultrahang képet, amin egy kis fényes csíknak álcázva ott voltak ŐK a méhemben.

Kb. 10 perc kellett mire felfogtam, hogy itt vannak velem, bennem, hogy "hazatértek". És akkor hirtelen akkora boldogságot érezetem,. hogy önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.

Az egy óra kötelez várakozás végén már finoman ringattam a csípőmet a hangszóróból kiszűrődő halk zene ritmusára. Boldog voltam na! :)

A pihenő idő letelte után gyors öltözés, majd egy utolsó megbeszélés következett az orvosommal, aztán a gyógyszertárat útba ejtve végre elindultunk haza.

Itthon rögtön bebújtam az ágyamba, mert megfogadtam- egy lombikos barátnőm tanácsára, akinek elsőre sikerült, hogy az első 2-3 napban nem nagyon mocorgok.

Tünetek:

Óriási a jövés- menés a pocakomban. Mintha néha- néha sok, apró kis csontkukac fészkelődne odabent,

Óhatatlanul is bevillant, hogy talán ezek azok a bizonyos szurkáló érzések, amikről olyan sokat olvastam már és amik talán a pici embriók beégyazódását jelzik. Valójában inkább a punkció és a beültetés okozta "megbolygatás" utórezgései lehettek, de nekem olyan jól esett máshogyan gondolni rájuk. :)

A hasam kicsit lufisodott állapotú, de nem vészes.

Rengeteget iszok - 3 liter/nap- , eszem a BioTech- es fehérjesütimet túróval, szedem a vitaminjaimat ( 3 x 1 Magne B6, 1000 mg C vitamin, 1 x 1 Aspirin Protect, 1 x1 Femibion) égetem a kis mécseseimet a pozítív atmoszféra végett és szigorúan vízszintesben tévénézés zajlik.

Ami zavar, hogy nagyon csúnyán, hurutosan köhögök (ezt "aljas módon" elhallgattam altatás előtt, mikor a punkcióra mentem, de hát annyira akartam, hogy eljussak a transzferig), Valahol olvastam, hogy nem befolyásolja a beágyazódást, szóval most ebbe kapaszkodom.